Botka László visszalépésével eluralkodni látszik a káosz a baloldalon. Ez időnként akár termékeny is lehet: a régi struktúrák összeomlását követően újak épülhetnek a helyükbe. A termékeny káosz ideje azonban ezen a térfélen a 2014-es összefogás siralmas szereplése után jött volna el: ekkor kellett volna a baloldali szereplőknek gyökeresen újragondolniuk a stratégiájukat. A baloldal egyre kisebb pártjai viszont ott folytatták, ahol abbahagyták. Hónapok, sőt évek teltek azzal, hogy olyan szervezeti kérdésekről vitatkoztak, amelyek a legelkötelezettebb szavazóikon kívül senkit sem érdekeltek. Rengeteget hallhattunk egy esetleges előválasztásról, hogy aztán ne legyen előválasztás; rengeteget hallhattunk az összefogás szükségességéről, hogy aztán ne legyen összefogás. És Botka visszalépésével gyakorlatilag az egész kezdődhet elölről, mindössze hat hónappal a választás előtt.
Mit tudunk ma az ellenzék helyzetéről? Botka félreáll(ít)ása valószínűleg az MSZP–DK szövetségnek ágyaz meg, és országos listára emelheti azt a Gyurcsány Ferencet, akinek a neve rengeteg választó számára elég nyomós érv ahhoz, hogy ne adja a szavazatát erre a listára. A Párbeszédnek és az Együttnek nem lesz érdeke belemenni ebbe a szövetségbe, hogy újrajátsszák 2014-et, összefogni viszont leginkább csak egymással tudnak – az pedig mire elég? Az LMP érthető módon profitálni akar a történtekből, így ki fog tartani az önálló indulás mellett, ahogy a Momentum is – miért tennének másként? De ha az új helyzetben mégis létrejönne egy „új pólus” típusú összefogás (Együtt–Párbeszéd–LMP–Momentum), akkor is két rivális közép-, illetve kispárti tömb maradna a baloldalon, amelyek többé-kevésbé ugyanazokért a szavazókért versengenének egymással, különösen Budapesten.
A helyzet egyértelmű nyertesének a Jobbik tűnik, főként mivel a Fidesz az utóbbi időben sokat tett Vona Gábor pártjának megemeléséért. De a Jobbiknak is megvannak a maga korlátai. Egyfelől úgy kellene most lavíroznia, hogy egyszerre tudja megszólítani a baloldalról leszakadókat, valamint megtartani saját régi választóit, ami nem kis mutatvány. Másfelől további széles rétegeket kellene meggyőznie arról, hogy középre húzása és „néppárti fordulata” hiteles, ráadásul mindezt egy-két kivételtől eltekintve ugyanazokkal a politikusokkal, akik nemrég még (mindenre) elszánt radikálisok voltak. A Jobbik szeme előtt lebeghet, hogy egyszer a Fidesz is megtett egy ilyen fordulatot – a liberalizmustól a konzervativizmusig –, de azt a jobboldali véleményformáló körök hitelesítették, amelyek 1998-ra Orbán Viktor mellé álltak. Most az sem világos, ki hitelesíthetné úgy a Jobbikot (az antallista vagy a volt SZDSZ-es értelmiség?), hogy az valóban a javát szolgálja.
Összességében a probléma jóval mélyebb annál, mint hogy kit is válasszon a nem kormánypárti szavazó a Fidesztől jobbra vagy balra álló ellenzéki pártok közül. Az a kérdés, hogy van-e egyáltalán választhatónak tűnő alternatíva a kevésbé elkötelezett szavazók számára, akinek egyébként régóta elegük van a kormánypártokból. Hiszen a baloldal éppen most demonstrálja alkalmatlanságát, míg a Jobbik esetében túl hosszú a múlt árnyéka. Ha pedig a 2018-as választás az elkötelezetteken fog eldőlni, akkor nem kérdés, hogy győzni fog a Fidesz, hiszen van két-két és félmillió biztos szavazója, s másfél-két éve az egész politikáját az ő mozgósításuknak rendeli alá. Ráadásul ha az elkötelezett ellenzéki választók többfelé szavaznak – márpedig kínálat lesz bőven –, akkor a Fidesz nemcsak hogy győzni fog, de 2018-ban újra megszerezheti a kétharmadot.
Ezzel eljutottunk a lehető legrosszabb opcióig: nagyon úgy tűnik, hogy a következő választás valódi tétje az lesz, visszaszerzi-e a Fidesz a ciklus elején elvesztett alkotmányozó többséget (amennyiben nem egyértelmű, hogy ez miért is akkora probléma, itt és itt lehet részletesebben olvasni róla). Erről a (mély)pontról elrugaszkodva viszont máris másként viszonyulhatunk a 2018-ban előttünk álló „feladványhoz”. Ha az a kérdés, kit látna szívesen az ember kormányon a választást követően, arra a jelenlegi felhozatalból kiindulva sokan nem tudnánk választ adni. Ha viszont az a kérdés, hogy akarunk-e újabb fideszes kétharmadot, akkor a válasz sokunk számára egyértelmű. Azok viszont, akik nem akarnak kétharmadot, ma kénytelenek ebből a felhozatalból választani.
Szomorú és kisszerű helyzet ez? Igen, az. Ahogy azzal sem felemelő szembesülni, hogy jelenleg az ellenzéki szavazók számára a reális politikai cél a kétharmad megállítása. Ha viszont ezt belátjuk, akkor azt is érdemes elfogadnunk, hogy 2018 nem a pártokról fog szólni. Jól látjuk ugyanis, hogy az ellenzéki pártok önmagukban nem alkalmasak a kétharmad megállítására. Erre csak mi, szavazók vagyunk képesek – még ha a pártok nélkül ez nem is fog menni. De a kétharmad rajtunk múlik, nem a pártokon; a Fidesz hatalmának korlátozásához nem a pártok összefogására van szükség, hanem a mi összefogásunkra.
A továbbiakban arról fogunk beszélni, mit is jelent a gyakorlatban ez a választói összefogás. Jó reggelt, Magyarország! Viszlát, kétharmad!
(Fotó: Index - Botka László időközben búcsút intett a jelöltségnek)
Kíváncsi vagy a folytatásra? Kövess bennünket a Facebookon is!
