Mióta a Viszlát, kétharmad! elindult, és előálltunk a választók összefogását célzó javaslatunkkal (vagyis arra buzdítunk minden nem kormánypárti választót, hogy listán adja a voksát a neki legszimpatikusabb pártra, egyéniben viszont szavazzon az esélyesebb ellenzéki jelöltre), két kérdést szoktunk rendszeresen megkapni. Az egyik, hogy mégis honnan tudhatja az ember, ki a választókerületében a legesélyesebb ellenzéki jelölt; a másik, hogy miért a kétharmadnak mondanánk búcsút, és miért nem a Fidesz megbuktatását tűzzük a zászlónkra. Az első kérdéssel sokat fogunk még foglalkozni, hiszen ez a 2018-as választás egyik kulcskérdése. Most viszont a másodikra igyekszünk minél egyértelműbb választ adni.
Megszoktuk, hogy aki a választók mozgósításában érdekelt, az általában magasra emeli a retorikai tétet. Ennek megvan a maga lélektani jelentősége: ezért törekszik minden párt arra, hogy saját miniszterelnök-jelöltet állítson – még ha nem is mindig sikerül kitartania mellette –, és ezért beszélnek még a 2–3 százalékos ellenzéki formációk is arról, hogyan fogják eltakarítani az útból a 35–40 százalékra mért kormánypártot. De nem kizárólag a pártok élnek ezzel az eszközzel: újabban a kormánykritikus civil mozgalmak is hajlamosak egyre magasabbra tenni a lécet. Elég a Közös Ország Mozgalomra utalnunk, amely a választási rendszer azonnali átalakítását követelte, bármi volt is ezzel Gulyás Mártonék pontos célja (akár a választók egy részének mozgósítása, akár az ellenzéki pártok egy asztalhoz ültetése egy jól körülhatárolható ügy kapcsán).
A dolog lélektana tehát érthető, csakhogy ez a stratégia jól láthatóan egyre kevésbé működik. Hiába mondja ugyanis külön-külön minden párt, hogy meg fogja buktatni a kormányt, ha közben a számok alapján ez nem tűnik reálisnak. Tudjuk, hogy egy közvélemény-kutatás nem közvélemény-kutatás, de azt is tudjuk, hogy a tendenciákra már lehet és kell is adni. És a mérések hónapok, sőt évek óta a Fidesz egyértelmű fölényét mutatják. Ebben a helyzetben egyre disszonánsabb azt hallani, hogy a pártok önállóan készülnek kormánybuktatásra. Nem csoda, hogy egymás után jelennek meg azok a kezdeményezések, amelyek a köztük lévő szakadékot próbálják áthidalni: lassan se szeri, se száma az olyan javaslatoknak, amelyek az ellenzéki pártoknak egy közös választási pártban való (ideiglenes) felolvadását vagy 106 közös ellenzéki jelölt indítását szorgalmazzák. Ennek a lélektana is érthető, de ezek a felvetések sajnos még a pártok céljainál is kevésbé reálisak.
Amikor a Viszlát, kétharmadot! elindítottuk, egy olyan javaslatot akartunk letenni a választók elé, amely reális megoldást kínál az ellenzék megosztottságából fakadó problémára. Egy olyan javaslatot, amely abból indul ki, hogy a választók képesek arra, amire a pártok nem: a minél teljesebb körű összefogás megteremtésére az egyéni választókerületekben. Ezt viszont úgy tudtuk megtenni, hogy épp ellenkező módon gondolkodunk, mint a pártok. Az utóbbiak külön-külön azt mondják, hogy „Viszlát, Fidesz!”, de a jelen állás szerint kétharmados Fidesz-győzelem lesz belőle. Mi ellenben azt mondjuk, hogy „Viszlát, kétharmad!”, és azt javasoljuk, hogy nézzük meg mi lesz belőle. Vagyis ne a maximális célból induljunk ki (kormányváltás), mert arra egyetlen ellenzéki szereplőnek sincs reális forgatókönyve. Hanem induljunk ki egy reális forgatókönyvből, amely biztosan alkalmas a minimális cél teljesítésére: a legrosszabb lehetőség, a kétharmad elkerülésére.
Ha a választók összefogása, vagyis az erősebb ellenzéki jelöltre való taktikai szavazás működne az egyéni választókerületekben, akkor 2014-hez képest több körzetet vihetne el az ellenzék, és a Fidesz kétharmada szinte bármilyen listás eredmény mellett elkerülhető lenne. Ehhez ráadásul arra sincs szükség, hogy minden választó így szavazzon, hiszen biztosan lesznek körzetek, ahol kisebb számú tudatos szavazó is átbillentheti az eredményt. Ezért a választónak „megéri” egyéniben az erősebb jelöltre szavazni, hiszen a szavazata szoros eredmény esetén akkor is döntő lehet, ha sokan nem így szavaznak (szemben egy esetleges listás átszavazással, ami csak akkor „érné meg”, ha a választó biztos lehetne abban, hogy mindenki más is az adott pártra szavaz). Ráadásul senkinek sem kell feladnia az elveit: listán mindenki szavazhat a neki tetsző pártra, míg egyéniben élhet a lehetőséggel, hogy taktikai szavazatot adjon le a kétharmad megállítása érdekében.
A kormányváltással szemben a kétharmad megállítására tehát van reális forgatókönyv. De ha jobban belegondolunk, a jelenlegi politikai helyzetben még a kormányváltásnak is ez lenne az egyetlen reális forgatókönyve. Az ugyanis ma szinte elképzelhetetlen, hogy egyetlen párt vagy pártszövetség listán megelőzze a Fideszt, míg az elképzelhető, hogy ha ez a stratégia igazán jól működik, akkor a Fidesz túl sok mandátumot veszít ahhoz, hogy képes legyen egyedül kormányt alakítani. Ez vélhetően a legtöbb, amit az ellenzék a 2018-as választásból kihozhat. Nem tudjuk pontosan, mi történne akkor, ha a Fidesz nem lenne képes egyedül kormányt alakítani; azt viszont biztos, hogy ebben az esetben a magyar politikai élet komoly változásoknak nézne elébe.
Mindezt végiggondolva erős túlzás lenne kiadni a „Viszlát, Fidesz!” jelszót. De azt is tudnunk kell, minél több választó mondja együtt, hogy „Viszlát, kétharmad!”, annál nagyobb az esélye, hogy az eredmény túlmutasson a kétharmad megakadályozásán. Ahhoz viszont, hogy a választók összefogása minél szélesebb körű legyen, nemcsak a legaktívabb kormányellenes szavazókat kell megszólítani. Természetesen őket is meg kell szólítani, hogy tudják, mivel tehetik a legtöbbet 2018-ban a Fidesz hatalmának korlátozásáért. De szólnunk kell azokhoz is, akik már túl sok irreális tervet hallottak, ezért egyre kevésbé látják értelmét, hogy elmenjenek szavazni. Őket pedig egyetlen dologgal tudjuk megszólítani: egy reális tervvel.
Fontos, hogy minél pontosabban értsük, mit jelent a választók összefogása, és hogy mi következhet belőle. De azt is meg kell értenünk, hogy sokaknak és sokféleképpen kell átadnunk ezt az üzenetet, hogy a dolog valóban működjön. Lesz, akinek a kétharmad megállítását kell majd hangsúlyoznunk, és lesz, akinek a Fidesz kisebbségbe szorításának lehetőségét. Egy biztos: bármelyik legyen is a célunk, azt jelenleg ezzel a stratégiával érhetjük el. És ha ezt megértettük, tegyünk meg mindent azért, hogy rajtunk kívül is minél többen megértésék.
Jó reggelt, Magyarország! Viszlát, kétharmad!
(Fotó: Index - a delete-hez előbb restart kell)
Ha szívesen segítenéd a munkánkat, itt olvashatsz bővebben arról, hogyan tudod ezt megtenni. A Facebook-oldalunkat pedig itt tudod követni.