Mielőtt rátérnénk arra, hogyan állíthatjuk meg közösen 2018-ban a kétharmadot, idézzük fel, pontosan miért is lett 2014-ben kétharmados többsége a Fidesznek. Látszólag száraz választási matematika következik, mégis érdemes velünk tartani, és nem csupán azért, mert a lehető legkevesebb számmal igyekszünk letudni az egészet. Hanem mert egyrészt eleve izgalmas politikai kérdésről van szó, másrészt mert ebben rejlik a megoldóképlete annak, miként tudunk választóként érdemben tenni a Fidesz újabb kétharmada ellen.
2014-ben négy formáció jutott be a parlamentbe, a következő eredménnyel: Fidesz–KDNP 45,04%; baloldali összefogás (MSZP–Együtt–DK–PM–MLP) 25,67%; Jobbik 20,3%; LMP 5,36%. Láthatjuk, hogy az ellenzéki pártokra összességében többen szavaztak (51,33%), mint a Fideszre (45,04%). Akkor mégis miért nyert a Fidesz, és pláne miért kétharmaddal? Sokan az aránytalan választási rendszernek tudják be ezt, és nem alaptalanul: a jelenlegi szisztéma valóban a győztes javára torzít. De még a legaránytalanabb rendszer sem csinál ebből a szavazati arányból kétharmadot. A történetnek van azonban egy másik fele is: az, hogy milyen eredmény született az egyéni választókerületekben. A 199 mandátumból ugyanis csak 93-at osztanak ki a listás eredmény alapján, a többi sorsa a 106 egyéni választókerületben dől el.
A választókerületekben pedig az ellenzék nem szerepelt túl fényesen. Egyedül a baloldali összefogás jelöltjei tudtak nyerni egyéniben, összesen tíz helyen: nyolc budapesti, valamint az egyik miskolci és az egyik szegedi körzetben. Ez azt jelenti, hogy a 106 helyből mindössze tízet vitt el az ellenzék, és 96 jutott a Fidesznek. Erre szokták mondani kormányoldalról, hogy ha nálunk is olyan rendszer lenne, mint a briteknél – ahol csak egyéni választókerületek vannak –, akkor a Fidesz nem kétharmaddal nyert volna, hanem kilenctizeddel. Ez persze ugyanolyan egyoldalú megközelítés, mint amelyik kizárólag a listás eredményeket hangsúlyozza; a kétharmados végeredmény a kettő együtteséből, a listán és az egyéniben elnyert helyekből állt össze.
Tíz ellenzéki választókerületi győzelem akkor is nagyon kevés, ha tudjuk, hogy 2010-ben még ennél is rosszabbul szerepelt az MSZP (akkor mindössze két egyéni helyet szerzett). A képet azonban árnyalja, ha alaposabban is megnézzük a győzelmi arányokat. A Fidesz jelöltjei az általuk elnyert 96 körzetből csak húszban arattak 50 százalék feletti győzelmet. A maradék 76-ban – ahol a korábbi rendszerben második fordulót kellett volna tartani – az ellenzéki pártokra összességében többen szavaztak, mint a fideszes jelöltre, de ezek a szavazatok több jelölt között szóródtak szét. Például a budapesti 1. számú választókerületben (V. kerület) Rogán Antal 45,29 százalékkal győzött. A második a baloldal által indított Kerék-Bárczy Szabolcs lett 32,56 százalékkal, de itt indult Schiffer András is az LMP színeiben (13,65%) és a jobbikos Hegedűs Lorántné (7,82%). Ez a példa – az ismert neveken túl – azért érdekes, mert már akkor is lett volna elméleti esély Rogán megszorítására, ha a baloldali és az LMP-s jelöltre adott voksokat egyetlen induló kapta volna.
Az elméleti esély persze önmagában nem sokat ér. Fontos azonban azt is hozzátenni, hogy ebből a 76 körzetből tíz olyan volt, ahol az első helyezett fideszes és a második helyezett ellenzéki induló között 5 százalék alatti volt a különbség. Ez pár száz, sőt esetenként csak pár tucat szavazatot jelent! A legemlékezetesebb a XVIII. kerületi versengés volt Kucsák László és Kunhalmi Ágnes között, ahol majdhogynem a célfotó döntött: az MSZP-s Kunhalmi végül 56 szavazattal maradt alul a fideszes Kucsákkal szemben. S hogy egy másik példát is hozzunk: Gyöngyösön Vona Gábor (35,78%) úgy lett második Horváth László (36,97%) után, hogy közben a baloldali Sós Tamás is elvitt 22,17 százalékot – közel tizenkétezer szavazatot –, az LMP-s Lukács Zoltán pedig 2,54-et. Ebben a tíz körzetben tehát tényleg csak nüanszokon múlott az ellenzéki győzelem.
Miért szerzett tehát a Fidesz 2014-ben kétharmadot? A jó listás szereplése mellett elsősorban azért, mert rengeteg ellenzéki szavazat veszett el az egyéni választókerületekben. Bár a különböző pártok szavazói nem adhatók össze automatikusan, igen valószínű, hogy legalább a tíz „billegő körzetből” elhozhatott volna néhányat az ellenzék, ha kevesebb ellenzéki jelölt van, vagy ha lett volna valamiféle együttműködés a pártok között. Azt pedig tudjuk, hogy ha az ellenzéknek sikerül eggyel több körzetet elhódítania, máris nem lett volna kétharmada a Fidesznek.
A „mi lett volna, ha” tipikus esetével állnánk szemben? Meglehet. De 2018-ban ehhez kísértetiesen hasonló forgatókönyvvel kell számolnunk. A Závecz Research szeptemberben a következő eredményeket mérte a biztos pártválasztók körében: Fidesz 44%, Jobbik 19%, MSZP 17%, DK 8%, LMP 4%. Ezt ugyan az élet még alaposan átrendezheti – mi minden történt október elején, és mi minden történhet még jövő tavaszig! –, de a tendencia világos. Az országos listán a 2014-eshez hasonló mértékű Fidesz-elsőségre lehet számítani, az egyéni választókerületekben pedig sok ellenzéki indulóra: egyelőre nyoma sincs összbaloldali összefogásnak, nemhogy összellenzékinek.
Hogy a pártok listás eredményeit illetően hozhat-e bármi komolyabb változást, az egyelőre nem látszik. Ebben az esetben pedig a kétharmad sorsa az egyéni választókerületekben fog eldőlni. S mivel ezen a szinten a pártok képtelenek az összefogásra – részben saját érdekeik miatt, részben viszont a politika logikájából következően –, egyedül mi, választók lehetünk képesek megállítani a kétharmadot. A továbbiakban arról fogunk beszélni, pontosan hogyan.
Jó reggelt, Magyarország! Viszlát, kétharmad!
(Fotó: Index - Orbán Viktor alternatíva nélkül egy 2014-es kampányrendezvényen)
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kövess bennünket a Facebookon is!
