A 2018-as választást minden valószínűség szerint a Fidesz fogja nyerni. S ha ez így lesz, annak elsődleges oka az ellenzék megosztottsága lesz. Támogatottságukat tekintve az ellenzéki pártoknak külön-külön nincs reális esélyük a kormányváltásra, a teljes ellenzéki összefogásnak viszont szintén nincs semmi realitása. Úgy tűnik tehát, hogy a valódi kérdés nem az, győzni fog-e a Fidesz, hanem hogy mekkora lesz a győzelmének a mértéke. S a jelenlegi választási rendszerben a kormánypártnak komoly esélye van arra, hogy ismét kétharmados többséget szerezzen. A nem kormánypárti szavazók számára kétségkívül ez a lehető legrosszabb végkifejlet, hiszen így végképp semmi sem állhat a Fidesz erőpolitikájának útjába. A kétharmad azonban megállítható, csakhogy ehhez is összefogásra van szükség: a választók összefogására. Ezúttal hosszabb bejegyzés következik, de mindenkinek érdemes velünk tartania, aki tudni szeretné, mi áll vagy bukik a szavazatán.
Miért fog győzni a Fidesz 2018-ban? A válasz egyszerűnek tűnik: mert többen fognak rá szavazni, mint bármelyik másik pártra. A helyzet azonban ennél jóval összetettebb. Az előző bejegyzésben részletesen foglalkoztunk azzal, mi történt a 2014-es választáson, de a legfontosabb tanulságokat érdemes itt is röviden feleleveníteni. Az országos listán valóban a Fidesz kapta a legtöbb szavazatot (45 százalék), de összességében az ellenzéki pártokra többen szavaztak (51 százalék a parlamentbe bejutott formációkra). Mégis hogyan lett ebből fideszes győzelem, ráadásul kétharmaddal? Úgy, hogy a 199 parlamenti mandátumból csak 93-at osztanak ki a listás szavazatok alapján, a többi 106 sorsa az egyéni választókerületekben dől el. A választókerületekben pedig az ellenzék nem szerepelt valami fényesen: a 106-ból mindössze tíz körzetet sikerült elvinnie.
Az egyéni választókerületekben – második forduló immár nem lévén – az ellenzék megosztottsága még jobban érvényesült. A Fidesz az általa elvitt 96 körzetből mindössze húszban nyert 50 százalék fölötti eredménnyel, vagyis 76 körzetben összességében többen szavaztak az ellenzék jelöltjeire, mint a győztes kormánypárti jelöltre. Ezek között tíz olyan választókerület is volt, ahol az első és a második helyezett között 5 százalékon belüli volt a különbség, vagyis mindössze néhány száz vagy akár néhány tucat voks döntött a fideszes jelölt javára! A Fidesz tehát azért szerezhette meg a kétharmadot, mert tarolt az egyéni választókerületekben; ez pedig azért történhetett meg, mert az ellenzéki szavazatok több induló – a baloldali összefogás, a Jobbik és az LMP jelöltjei – között oszlottak meg. Így a fideszes jelölteknek nemhogy a helyi voksok kétharmadára nem volt szükségük, de akár az egyharmadot alig meghaladó szavazataránnyal is befuthattak.
Két rossz hírünk is van: tetszik vagy sem, de a következő választás ugyanebben a rendszerben fog zajlani, és az ellenzék az egyéni választókerületekben – ahol a választás eredménye és a kétharmad sorsa el fog dőlni – ugyanolyan megosztott, mint 2014-ben. Mi több, a baloldalon kialakult káosz és az önálló indulást tervező újabb szereplők miatt még megosztottabb, ami különösen a fővárosban jelent hatalmas kockázatot, ahol az ellenzéknek egyébként reális esélye lenne a választókerületek többségének elhódítására. Mindezt végiggondolva egyetlen lehetőségünk marad: ha az ellenzéki pártok nem képesek vagy nem hajlandók olyan helyzetet teremteni, amelyben esély kínálkozik a fideszes kétharmad megállítására, akkor nekünk, választóknak kell ezt megtennünk.
De mit jelent ez a gyakorlatban? A szavazók taktikai összefogását az egyéni választókerületekben, a kétharmad megállítása érdekében. Ez nem valamiféle szürke kardigános politológusok elméjében fogant gondolat, hanem olyan stratégia, amely a választók megfelelő helyzetfelismerésén alapul. És ami ennél is fontosabb: már láttunk példát a spontán működésére. Emlékezzünk csak: 2015. február 22-én Veszprémben a Fidesz éppen emiatt veszítette el a kétharmadot! A veszprémi szavazókörzetben időközi választást kellett tartani, és azok a választók, akiknek elegük lett a kormánypárti politikusok „urizálásából”, valamint az új elit építését kísérő hatalmi harcokból, egyszerűen elmentek szavazni, és pártpolitikai szimpátiától függetlenül az esélyesebb – történetesen a baloldal által támogatott – ellenzéki jelöltre adták a voksukat. Ezzel a Fidesz elveszített egy parlamenti helyet, és vele együtt kétharmados többségét a törvényhozásban. De ugyanez történt Tapolcán is, ahol szintén időközi választást tartottak 2015. április 11-én, és ahol a Jobbik jelöltje győzött – méghozzá a helyi baloldali választók egy részének köszönhetően, akik átszavaztak az esélyesebb ellenzéki jelöltre.
Kérdés, hogy működhet-e ez a stratégia egy országos választáson. Kétségtelen, hogy ilyenkor a pártszimpátia hajlamos felülírni az egyéb szempontokat, ami érthető is, hiszen egy országos választásnak jobb esetben arról kellene szólnia, hogy kire bíznánk az ország irányítását. A taktikai megfontolásokat ezért sokaknál elvi megfontolások váltják fel, miközben egyre többen vannak azok is, akik egyáltalán nem biztosak abban, hogy az ország irányítását bárkire is jó szívvel rá tudnák bízni ebből a felhozatalból. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a 2018-as választás valódi tétje az, hogy újra kétharmadot szerez-e a Fidesz, máris egy kicsit más szemszögből látjuk a dolgokat. Azt kell tudatosítanunk magunkban, amit más választásokon nem szoktunk kellőképpen hangsúlyozni: hogy gyakorlatilag két szavazatunk van. Az egyiket az országos listára adjuk le, míg a másikat a saját választókerületünkben induló jelöltekre. És erre a két szavazatra tekinthetünk úgy, mint egy elvi (listás) és egy taktikai (választókerületi) szavazatra.
Az elvi szavazatunkat bátran adhatjuk arra a pártra, amelyiket szívesen látnák az ország élén – még akkor is, ha tudjuk, hogy az adott párt önállóan esélytelen a győzelemre. Vagy ha nincs ilyen, ezt a szavazatunkat ennek a kifejezésére is használhatjuk: szavazhatunk akár egy viccpártra, rajzolhatunk a szavazólapra, vagy egyszerűen nem adjuk le. Azt azonban pontosan látnunk kell, hogy ha a taktikai szavazatunkkal nem élünk megfelelően, vagyis egyéniben nem adjuk le vagy esélytelen jelöltekre adjuk a voksunkat, azzal a Fidesz kétharmadát fogjuk támogatni. A kormánypárt az elmúlt két évet csak arra fordította, hogy az adófizetők pénzéből finanszírozott, végtelenített propagandakampánnyal megtartsa két-két és félmilliós aktív szavazóbázisát. Ezért ma listán verhetetlennek tűnik, az egyéni körzetekben viszont ez nem jelent automatikus győzelmet. Az erősebb, esélyesebb ellenzéki jelöltre adott szavazatokkal helyben meg lehet szorítani, sőt le lehet győzni a fideszes jelöltet. A gyengébb, esélytelen jelöltekre leadott szavazatok viszont elvesznek, és így gyakorlatilag a Fidesz jelöltjeit segítik.
Ezzel senkinek sem akarjuk „felülről” megmondani, hogy kire, melyik pártra szavazzon. Csak azt mondjuk, hogy aki nem akar kétharmadot, az szavazzon taktikusan: párt- és egyéb szimpátiáitól függetlenül egyéniben adja a voksát a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. Azt sem akarjuk mondani továbbá, hogy a 2018-as választás eleve lefutott. Ha ugyanis a választás eleve lefutott lenne, nem sok értelme lenne elmenni szavazni. Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy a 2018-as választás még akkor sem lefutott, ha az országos listán a Fidesz szerzi az első helyet. A választás eredménye és a Fidesz győzelmének mértéke ugyanis az egyéni körzetekben fog eldőlni. Ha az ellenzéki választóknak sikerül taktikus szavazással a legszorosabb eredményeket megfordítaniuk, és ezzel néhány „billegő” körzetet megnyerniük, akkor megállítható a fideszes kétharmad. S innentől kezdve minden további visszanyert körzettel tovább korlátozhatjuk a Fidesz hatalmát. Ehhez viszont minden szavazatra szükség van, és csak az a szavazat hasznosul, amit taktikusan adunk le az egyéni választókerületekben.
A recept tehát látszólag egyszerű: listán szavazzunk arra, akire a szívünk diktálja, egyéniben viszont arra, akire az eszünk diktálja – a legerősebb, legesélyesebb ellenzéki jelöltre. Ahhoz azonban, hogy ez a stratégia működjön, a választók széles körű összefogására van szükség. Egyrészt mindenkinek pontosan tudnia kell a saját körzetében, hogy ki a legesélyesebb jelölt, ez pedig helyi összefogást igényel. Másrészt ha mi már tudjuk is, hogyan érdemes szavaznunk, a siker érdekében ezt tudatosítanunk kell mindenkiben, aki a kétharmad megállításában érdekelt, ez pedig országos összefogást igényel. Fontos hangsúlyozni, hogy taktikai összefogásról van szó: nem kell szeretnünk egymást, nem kell osztanunk egymás nézeteit. Csupán egy dologban kell egyetértenünk: hogy nincs rosszabb forgatókönyv annál, ha a következő választáson újra kétharmaddal győz a Fidesz.
Politikai programnak mindez meglehetősen prózai, de szemben a pártok és a különböző mozgalmak célkitűzéseivel, legalább reális és kivitelezhető. És ha sikerül közösen korlátoznunk a Fidesz hatalmát, azzal fontos lépést teszünk egy olyan politikai kultúra felé, amelyben nem kizárólag a taktika számít, hanem végre az elvekkel is foglalkozhatunk. De addig nekünk is taktikusan kell eljárnunk – van rá hat hónapunk, hogy minden szavazóhoz eljuttassuk ezt az üzenetet.
Jó reggelt, Magyarország! Viszlát, kétharmad!
*
Update 1.: az általunk javasolt stratégiával kapcsolatban rengeteg kérdést kaptunk a kommentekben és a Facebookon. A legfontosabbakra ebben a bejegyzésben adunk választ: Tíz kérdés a taktikai szavazásról.
Update 2.: hamarosan elindítjuk saját kampányunkat, amelyben a te segítségedre is számítunk! Hogy mit tehetsz az ügy érdekében, kiderül ebből a bejegyzésből: Vidd hírét: az állampolgárok kampánya.
(Fotó: Index - zászlóbontás)
Ha szeretnél te is részt venni ebben a munkában, vagy egyszerűen csak érdekel, mi lesz ebből, kövess bennünket a Facebookon is!